Szabó Ágnes

2019. október 30.

“Nézd kicsim, a néni írta az Ádám és a paplant” – interjú Szabó Ágnessel, A Tulipán Csoport alkotójával 

Lassan egy éve már, hogy a Tulipán Csoport történetei elindultak és meghódították a mesedélutánokat! 
Azt viszont eddig még nem árultuk el Nektek, hogyan keltek életre kedvenc meséitek!
A sorozat megálmodója, írója és illusztrátora Ági mesél most a történetek történetéről: az indulásról, a mesék hátteréről és saját gondolatairól.

Hogyan keltek életre először a Tulipán Csoport történetei, mikor döntötted el, hogy mesekönyvet szeretnél írni? 

Akkor született meg a gondolat, amikor az első gyerekem elment óvodába. Egy oviban pedig rengeteg minden történik, csupa újdonság: mikor először viszed, először találkozik az óvónővel, beszokik, hazajön és otthon meséli a kis dolgait. Amikor esténként leültünk, hogy megbeszéljük a nap történéseit, esetleg olvassunk is mellé, (mert ez is a napi rutin része volt), nem igazán találtam olyan jellegű könyvet, ami ebben segített volna. Akkor láttam meg a lehetőséget, hogy kimondottan egy ovis csoporton belül történő eseményeket jelenítsem meg mesés formában. 

Hogyan fogtál neki a történetírásnak?

Otthon voltam a gyerekkel, később megszületett a testvére, és volt időm kitalálni, megtapasztalni mik történnek egy óvodában, illetve az én gyerekem milyen élményekkel jön haza. A nagyobbik lányomnak ebből a szempontból sokat köszönhetek, aki egyébként tulipán csoportba járt. Innen jött a sorozat címe is. Amikor megvolt az ötlet, hogy egy óvodás csoportot szeretnék, nagyon sokat gondolkodtam címen. Sokféle gondolat volt a fejemben, de végül maradtam ennél, így lett A Tulipán Csoport!

Hogyan kelnek életre az újabb és újabb mesekönyvek? Mesélj egy kicsit a folyamatról!

Nincs kifejezett folyamat, nálam legalábbis. Sokszor előfordult, hogy mentem az utcán, megláttam egy mellettem lévő anyukát a kisgyerekével, vagy volt már hogy mögöttem veszekedtek. Az óvodán belül is látsz, hallasz dolgokat, és persze a saját gyerekeimen keresztül is rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. 

Az egyik lányom például 2 évig félt a kutyáktól, iszonyú dührohamot kapott, hisztizett, sírt és ugyan erről még nem létezik könyv, de már van egy ilyen történetem felvázolva otthon. A Kata és a doktor bácsi története viszont a nagyobbik lányomnak és konkrétan róla íródott, mert ő még a mai napig fél az orvosunktól, Barna doktor bácsitól. Tehát igen, az orvos igazi, kapott is egy példányt mikor elkészült, és nagyon örült is neki. 

Sokat gyűjtök a saját élményeimből, illetve a saját gyerekeim által, amin persze én is keresztül megyek. Nyilván nem vagyok óvónő, így azt nem tudom, hogy a valóságban, hogy kezelné a dolgot, ezért, ezt megpróbálom elképzelni.

Ezt azt jelenti, hogy a könyvek egy kicsit a felnőtteknek is szólnak?

Igen, remélem, hogy nem csak a gyerekeknek segítenek, hanem a szülőknek is. Úgy gondolom, hogy a gyereknek is könyebb, ha esténként olyannal találkozik, amit esetleg ő is átélt már aznap az oviban, vagy csoporttársával megtörtént. Így talán könyebb feldolgozni. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a szülőknek is egyszerűbb, ha látják, hogy ez az óvó néni hogyan oldotta meg a helyzetet. Persze, az életben nincs beszélő merőkanál, de mondókákat lehet mondani, és ez talán megoldást jelenthet. Persze, ez csak az én gondolatmenetem. 

Mit szeretsz a legjobban és a legkevésbé a mesekönyv írás-rajzolás folyamatában? 

Amikor kitalálok valamit, általában gyorsan le akarom írni, kitalálni az oldalakat és le is rajzolni. Ez iszonyú sok idő, én pedig, mindent olyan hirtelen szeretnék. Türelmetlen vagyok, ezt nem szeretem. Ellenben azokat a pillanatokat, amikor nekiülök az első oldalaknak, és elmélyedek rajzolás folyamatában, kitalálom a részleteket, mi-hogyan helyezkedjen el, nagyon szeretem. Talán a szövegírás a legnehezebb számomra, mert egyszerre szeretnék megfelelni a felnőtteknek, ugyanakkor viszont a mesék gyereknyelven kell íródjanak, hisz nekik szól. Emiatt nem olyan egyszerű megtalálni a kettő közötti egyensúlyt. 

Mi okozta a legnagyobb meglepetést a rajzolás/írás során?

Leginkább az, hogy egy mesekönyv két oldalának megrajzolása sokszor egy egész napba telik. 

Milyen érzés volt, mikor először láttad meg a könyveidet a nyomdában, már végleges állapotukban?

A nyomdában annyira nagy meglepetés már nem volt, mert mi előre kinyomtattuk őket. Egy kis nyomdában többször is megnéztük milyenek lesznek majd kész állapotukban. Szerettük volna, ha kiderül milyen fajta papír lesz a legjobb, nem gyűrődik-e, a színek hogyan fognak majd kinézni. Ez utóbbi persze nyomda függő, de szerencsére jól választottunk. Emiatt a nagy nyomdában inkább a készítés menete volt érdekes. 

Milyen érzés volt bemenni a könyvesboltba és látni, hogy ott vannak a könyveitek a polcokon? 

Jó érzés volt, bár nem a “polcokra” készítem a meséket, így ha egy kisgyerek kezében látom, nagyobb az öröm. Ettől izgatottak voltunk, bementünk az egyik pécsi Lírába, és először meg sem találtuk, hogy hol van, mert jól eldugták őket, ráadásul állítva, így még a borítók sem látszódtak. De erre számítottam, úgyhogy nem volt nagy meglepetés. 

Ugyanakkor volt olyan élményem, szintén Pécsett (egy másik Lírában), amikor gyönyörűen ki voltak terítve a mesekönyvek. 

Megesett már veletek, hogy váratlanul szembejöttek Veled a Tulipán Csoport meséi? 

Volt olyan, hogy elmentem a gyereket beíratni az iskolába, az egyik anyuka pedig odajött megkérdezni, hogy én írtam-e a meséket. Mikor mondtam, hogy igen, a gyermekéhez odafordult és azt mondta: “Nézd kicsim, a néni írta az Ádám és a paplant!” Nagyon furcsa érzés volt, azt sem tudtam hirtelen mit kell ilyenkor csinálni, és kicsit a gyerek is meg volt szeppenve. Szerintem a gyerekek úgy veszik, hogy ez egy mese, nem gondolnak bele, hogy ezt valaki megrajzolja, megírja, csak elhiszik, hogy ott van. Mindenesetre aranyos jelenet volt, jó érzéssel töltött el.

Ha már szóba került a “nyilvánosság”, milyen érzés, például ha viszont látod magad egy plakáton vagy a közösségi médiában?

Nem kedvelem a nyilvánosságot, nem ezért csinálom. Szeretem ezeket a történeteket írni, rajzolni és nem az számít, hogy hány rajongóm lesz a Facebookon. Persze fontosak ezek is, hiszen e nélkül ma nem lehet semmit csinálni, de nem ez a fő motivációm. Inkább az, amikor a gyerekeimnek felolvastam, anno még a kis vázlatfüzeteimből, hogy ők mennyire szerették, kérték minden nap. Az a célom a mesékkel, hogy más gyerekeknek is ilyen jó legyen. Szeressék, tanuljanak belőle, és jókat nevessenek rajta!

 

Mesekönyvek ovisokról, ovisoknak!